Végigélhet-e valaki egy életet úgy, hogy mindenki csodálatos embernek tartja, csupán ő és még valaki tudja, hogy mindez hazugság. Meg kell-e bűnhődnünk az eltévelyedésért, vagy elég büntetés az évtizedes szorongás?
Nem foghatom életem minden elszalasztott lehetőségét, hibáját, melléfogását a zűrös gyermekkoromra, de tény, hogy rázós volt a kezdet. A szüleim válása annyira viselt meg, mint bármelyik nyolcéves kislányt. Nagyon. Pedig a mindennapos veszekedéseket végigélve volt időm felkészülni a megváltoztathatatlanra. Mégis, mély nyomot hagyott bennem a család széthullása, ráadásul – ahogy oly’ sok gyerek – sokáig magamat okoltam a történtekért.
Apu a válás után vidékre költözött. Nem az ország másik végébe, de ahhoz épp elég messze, hogy csak havonta lássam. Ezeknek az alkalmaknak ugyanakkor nagyon örültem, mert akármi is történt a szüleim között, apás voltam és maradtam. Tizennégy éves korom után már egyedül is utazhattam hozzá, ilyenkor szuper hétvégéket töltöttünk együtt. Ráadásul lakott a szomszédjában egy irtó helyes srác.
Odavoltunk egymásért
Már az első látogatás alkalmával megtetszett nekem, és világos volt, hogy én sem vagyok közömbös számára. Apu – vagy azért, mert a válás után nem tehette meg, hogy ellene forduljak, vagy mert tényleg bízott bennem – nem volt szigorú, nyugodtan elmehettem a fiúval, ha elhívott valahova. Ismerte Kornél szüleit, ezért sem aggódott különösebben. Ilyet otthon sose csinálhattam volna, anya leszedte volna a fejem!
Rengeteget sétáltunk, mert volt egy kutyája, aki mindig a közeli parkban szabadult meg fölös energiáitól. Életem meghatározó eseményei ehhez a parkhoz köthetők. Itt bontakozott ki kamaszos szerelmünk, itt fogta meg először a kezem, itt történt az első csók, és itt zokogtunk mindketten, amikor két év után végül a szakítás mellett döntöttünk.
A tűz még égett bennünk, a testiséget is épp hogy csak kezdtük felfedezni (de milyen jó is volt!), mindezek ellenére, egyértelmű volt, hogy a távkapcsolat nem nekünk való, így inkább az eszünkre hallgatva csendben elengedtük egymást. Azzal magyaráztuk a döntésünket, hogy sajnos túl fiatalon találkoztunk, de ha a sors úgy akarja, úgyis összejövünk még. Hát, össze is jöttünk, csak nem úgy, ahogy illett volna…
Az elválás ugyan megviselt, de meglepően hamar összekapartam magam utána. A zene szeretete amióta az eszemet tudom, mindenen átsegített, most ezen is. Ekkor már két éve énekeltem a gimnázium vegyeskarában, és egy amatőr rock együttes szárnypróbálgatásainak is hangos részese voltam. Hirtelen felnyílt a szemem, és tudtam élvezni, hogy ennyi fiú vesz körül, akik közül jó néhánynak kétségtelenül megtetszettem.
A szívem még Kornélé volt, de fiatalos lelkesedésem belevitt egy pár (néha meggondolatlan) kalandba. Nem feküdtem le fűvel-fával, de tény, hogy ha úgy éreztem, „én ezt a fiút nagyon tudnám szeretni, akkor mire várjunk?” felkiáltással hamar odaadtam magam neki. Nem tudom, sok vagy kevés, de két kezemen meg tudom számolni, hányszor voltam meggondolatlan.
 |
| forrás: kiskegyed |
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése